Sky City élmény beszámoló a főszerkesztőnk szemszögéből.

Úgy gondolom, nem vagyok vele egyedül, hogy amikor megtudtam, hogy ezt a régi egykori Főnixet újra nyitják, akkor megdobbant a kis szívem — nem csak azért, mert ott tanultam meg airsoftozni, hanem azért is, mert egy nagyon jó pálya volt annak idején. Úgyhogy teljesen egyértelmű volt, hogy a nyitórendezvénnyel ott kell lennem. Hogy milyen is volt, és hogy mekkorát csalódtam a pályában, az most kiderül egy cikkből — így megtudhatjátok, milyen is valójában az új Sky City.

Évekkel ezelőtt, amikor a tükörbe nézve még sokkal fiatalabbnak láttam az arcom, egy szép napon az üzleti csapatunkban, ahol együtt mentünk élményrendezvényekre, az egyik félőrült kitalálta, hogy menjünk el airsoftozni — van valami pálya, és tök jó, hogy vállalkozóként kimozdulunk az asztal mellől, és jó szarrá fogjuk lőni magunkat. Természetesen ekkor még fingunk nem volt az airsoftról, nem nagyon tudtuk, hogy mire számíthatunk — elmentünk hát az egykori Főnix pályára.

Az első airsoft élményt szerintem senkinek nem kell bemutatni: fehér kötött kesztyű, G36, és olyan fájdalom a bal karomban, amilyen azóta sem volt. (Nyilván akkor még fosós csirke voltam.) Borzasztóan imádtam az adrenalint, és valahogy úgy éreztem, hogy ebből a dologból kell még. Persze akkoriban örültem, hogyha eltaláltam egyáltalán valakit, ezért elhatároztam, hogy elmegyek még egy ilyenre — és ha akkor is úgy gondolom, hogy tetszik, akkor ebből lehet valami.

Hát lett valami — olyannyira, hogy harmadik alkalommal persze már megszereztem a saját fegyveremet, egy szuper Tokyo Marui típusú darabot, aminek az az érdekessége, hogy akkor még fém szánú, teljes Tokyo Marui markingos, sorszámozott darab volt. De ez TERCEL mármint a márkája de mégis Marui volt!  :) Igen, akkoriban még léteztek ilyenek. Kisvártatva azon kaptam magam, hogy egy héten két-három alkalommal ott peshedek a Főnix pályán, és várom, hogy szarrá lőjjenek. Persze ez az idő előrehaladtával teljesen megváltozott — és ha valamit a Főnix pálya adott, az az, hogy megtanultam, hogyan kell végigmenni nem megszokásból, és akár egy élettel is szétcsapatni a pályát. Az az időszak remek volt — az összes ott lévő régi főnixes ezt tudja, érzi és emlékszik rá. A kulcsszó az emlék, amit nem az idő szépített meg, hanem az az irtózatosan sok munka, amit anno ebbe a helybe beletettek.

Ezért is volt óriási nagy dolog, amikor a Sky City-t már elkezdték beharangozni, és Mátéval beszéltünk még mielőtt átvették a helyet. Teljes döbbenet volt, amikor Máté csak annyit mondott: „Tudod, melyik helyet csináljuk... azt, ahol megtanultál játszani."
Bakker. A Főnix ki fog nyitni, új néven. Ez nem kis dolog — nem csak azoknak, akik ott játszottak, hanem az Airsoft Hungary-nek sem volt kis dolog, hogy ebbe az egészbe beleugrottak, hiszen baromi magasan volt a léc. Ugyanis az Airsoft Hungary az elmúlt hónapokban már nagyon jelentősen bizonyította, hogy az élmezőnyben van helye a magyarországi airsoft piacon — de minden elfogultság nélkül mondhatom, amit minden bizonnyal ők is tudtak: Magyarország egyik legeslegjobb, legnagyobb hagyományokra visszatekintő pályáját nem kis feladat és nem kis elhivatottság átvenni.

Vajon megugrottak-e a srácok ezt az óriási nagy kihívást? — tulajdonképpen ezzel a költői kérdéssel irányultam a megnyitó eseményre. Az igazat megvallva teljesen tisztában vagyok Máté és Pipu képességeivel, de ennek ellenére is félve mentem le a pályára. Egész úton, reggel, az egykori szentélyt megközelítve mindig csak az járt a fejemben, hogy remélem, nem baszták el, mint a Tutajos. Nyilván az egykori emlékképek miatt is óriási elvárásaim voltak a hellyel kapcsolatban, és lehet, hogy túl magasra is tettem ezt a mércét, amikor azt gondoltam előre, hogy ebből biztos valami fantasztikus dolog fog kisülni.... ismét.

Leérkezve a helyre lent már szokás szerint — mint a régi Főnixnél — az alsó bejáratnál volt egy fogadóbizottság. Ez régen is mindig így volt, mindig volt valaki, aki lent volt a kapunál — ezért a régi hangulatok és emlékek már akkor a felszínre törtek. Nem kellett sok... de igen, kellett baromi sok lépcső, amíg fölérsz a másodikra. :) És mentünk is a régi nagy vasajtóhoz, amit kinyitva mindig az öröm, a jókedv, a szuper hangulatú résztvevők zárt kis kalitája fogadott minket.

Ahogy beértünk a régi Főnixre — mármint igen, Sky City, meg kéne már tanulni — egyből Madej Danit láttam meg, akinek nagyon örültem, nagyon sokat játszottunk régen együtt, és nagyon sokszor volt, hogy baromi jókat mentünk — ahogy a driftesek régen mondták: jó csapattunk, szia. :) Majd kisvártatva „Apu"-val már bent is találtam magam a pályán, akivel régen ugyancsak rengeteget játszottunk itt, és megvolt az a helyzeti előnye, hogy ott volt az építésnél, és szívesen körbekalauzolt a pályán még játék előtt. Átnézhettük, hol volt régen minden, és hogy mi lett az új.

A fotókból is már egyértelmű volt, hogy rengeteg munkát tettek bele a srácok — és a helyet bejárva játék előtt látszódott, hogy munka az volt bőven. De vajon jók a szögek? Össze lett rakva, játszható a pálya?? Tele nyitott kérdésekkel, és inkább a régi emlékeket hajszolva — mintha csak valami régi gőzös vonatra szálltam volna fel — a régi emlékek szó szerint felülírtak minden gondolkodást: mennyi minden lett át és hova pakolva, és egyáltalán most jó lesz-e ez nekünk? Az egész baromira megváltozott, rengeteg minden új volt a Főnixhez képest — és még ekkor is csak azt láttam, mennyire el lettek véve a terek, nomeg amik hozzá lettek adva, azok mennyire mások.

Kisvártatva jöttek még ismerős arcok — na, nem régiek, hanem újak. Lent volt a Csipet csapat 2: Attila, Stark, Gyömbi, Miki, még Tibi is, aki azért megint érdekeset ment — de ez egy másik történet. A lényeg, hogy az eligazítás alatt már pedzegették a régiek, hogy játszunk-e együtt, de nyilván az új csapatnál nálam adott volt, hogy velük menjünk végig ezen a pályán. Persze kaptam is érte az ívet és hallgatni fogom még sokáig, de nyugi, srácok, biztos vagyok benne, hogy lesz még alkalom, hogy régiek együtt játszunk egyszerre.

Aztán egy gyors TDM-nél el is dőlt a pálya sorsa...

Mindaz a félsz, amit még bejáráskor éreztem, és a régi emlékeket hajszolva kerestem a hibát a pályán — a csalódás, hogy miért nem a régi Főnix, és hogy miért lett ennyire átalakítva, miért nem ott vannak a fedezékek, ahol én szeretném — kellett a játék indulása után 32 másodperc, hogy rájöjjek: amit kerestem, a régi terek és a jó hangulatú társaság, ami volt egy koron, az elmúlt, vagyis inkább más lett...  csalódás, hogy nem a Főnix az. :)

Akármerre kapkodtam a fejemet, mindenhol baromi jó szögek voltak. Az általános CQB-hibák — sőt, azok is, amik a régi pályán voltak — átmenve az egyik HQ visszaállótól a másikig, - miközben két embert kiszedtem, - teljesen ki lettek javítva. Akkor már elkezdtem picit gyorsabb tempóban menni, és akármerre mentem, azt éreztem: ez jó... a pálya is jó...

Baromi jó fedezékek vannak, amiket 20 perccel előtte hogyan bejárva a helyet megnéztem ugyan, észrevettem, de nem tudatosult bennem, hogy ez már nem a Főnix..... hanem a Sky City.

Alig mertem felmenni a galériára, hiszen a régi helyen nem volt — ugye átmentem 20 perccel előtte rajta, de játék közben teljesen más hangulata van az egésznek. Pár perccel később már annyira beszippantott a "táj", hogy teljesen el is felejtettem, milyen volt egykoron a régi helyszín. Nem kerestem már a régi terepjárót, és sokkal jobban örültem, hogy van kis állatkert a Sky City-ben, ahol állatkák vannak bezárva — sőt, az sem zavart, hogy a mozis helyszínen tulajdonképpen egy szobával arrébb van, mert jó helyen van. Csak szedtem ki az embereket, miközben azon kaptam magam, hogy egyre gyorsabban megyek, egyre nagyobb tempót produkálok, mint adott esetben sok-sok évvel ezelőtt.

Ahogy a helyszín pillanatról pillanatra, helyzetről helyzetre megmutatta új valóját, rá kellett jönnöm: még pár perccel ezelőtt azt gondoltam, hogy a régi Főnixben vagyok, de rá kellett ébrednem, hogy nem — egy teljesen másik helyen vagyok, nem máshol, mint a Sky City-ben.

Bakker, kiszedtek, meghaltam.... :) 

Visszabandukoltam a HQ-ra, ahol lenyomtam a gombot, mint régen — de amikor onnan kijöttem, már egyértelmű volt: ez a hely kurva jó. Ahogy átléptem a visszaálló a vonalát, olyan iszonyatos energiák szabadultak fel a régi emlékek és az új, fantasztikusan jól beépített pálya hatására, hogy egyszerűen nem volt kedvem megállni. Az egyik haver azt mondta, hogy teljesen megkerültem valahol — átmentem lehet a kengyelfutó gyalogkakukk és a teletabizott Turbo csiga között. 15 percnél rájöttem, hogy olyan, mintha lefutottam volna legalább két Cooper-tesztet (tudod, az a hülye 12 perces futás a suliban) — és elkezdtem kapkodni a levegőt, már csak öt perc volt hátra. De nem érdekelt, a pálya beszippantott....

 — a fedezékek, a szögek, minden annyira jó helyen volt, mintha csak egy régi, jól ismert pályán rusholtál volna végig. Pedig ez egy új pálya. Bármelyik szegletébe, bármelyik irányba próbáltam elmenni, mindenhol azt láttam: nagyon átgondolt helyiségek, nagyon átgondolt helyzetek, és nagyon-nagyon tudatos kialakítás van. Tulajdonképpen bármennyire is előítéletekkel mentem erre a helyre, gyerekek — ebbe a helybe nem lehet belekötni. Minden kis része jó!
 
Úgy jöttem ki az első játékról, hogy majd kiköptem a tüdőmet — valamit oda is szóltam Olivéréknek és Pipunak, hogy tulajdonképpen menjenek a.... mert ez egy rohadt jó pálya lett!!

Nagyjából a 4. játékkör után kellett rájönnöm, hogy baromira nem vagyok már fiatal, de pont úgy szaladgálok, mint egy mérgezett egér — ami megmondom őszintén, rohadt jól esett. Így utólag azt is jelezném, hogy három nap múlva úgy éreztem magam, mint egy 90 éves vénember: mindenem fájt. Ez a pálya ilyen — baromira jól érzed magad, megmozgat, és simán felér egy háromnapos edzéssel.

Azt kell, hogy mondjam, az airsoftban kétféle embertípus létezik: az egyik, aki volt régen a Főnix pályán, és az, aki nem.

A régieknek egyetlen egy dolgot tudok ajánlani, mégpedig azt, hogy ne várják, hogy a Sky City lesz a régi Főnix.... Ez nem ugyanaz a hely — ez valami sokkal jobb lett. Nem azért mondom, mert ismerem évek óta Mátéékat, hanem azért, mert gyerekek, ezt tényleg szuperlatívuszokban tudnám órákon keresztül mondani: mennyi minden változott a helyen, és hogy miért lett jobb. De rögtön kapcsolódik a másik pont is...

Hogy vannak olyan emberek, akik még nem voltak ott... mármint a régi Főnixben. Nekik egy dolgot tudok mondani: ne gondolkozzatok, menjetek le a Sky City-re, és nézzétek meg, hogy Magyarországon most hol van az új mérce. Hogyan kellene kinéznie ma Magyarországon egy átlagos CQB-helynek... hát így!

És ezt tényleg olyan dolog, amit nem lehet leírni — próbálom, de egyszerűen gyerekek, ezt meg kell tapasztalni. Szerintem nincs olyan épeszű airszoftos Magyarországon, aki lemegy egyszer oda játszani, és azt mondaná, hogy ez nem tetszett. Nyilván teljesen új faktor a szórakoztatásban, mert annak ellenére, hogy a hely nem akkora, mint más helyek — nem fér be egyszerre 70 meg nem tudom hány fő — de ez nem számít, mert olyan játék- és élményfaktort kapsz a sok szög miatt, hogy mind az agyad, mind a tested kifárad a játék végére. És ez így van jól!

Tudom, ebben a cikkben baromira erős volt a visszaemlékezés-faktor — amúgy is többet tudok beszélni, mint amennyit kellene, ez ha cikket írok, sincsen másképp... Biztos, hogy a Sky City-ről fogok még írni, mert az elkövetkezendő időkben szerintem egy kicsit oda fogok szokni — úgyhogy talán nem is kellene a cikk végére más, mint egy szimpla mondat.

Találkozunk lent majd a Sky City-ben....
(Ami nem Főnix.) :)
 

p.s.: A 2. HQ egy szobával arrébb van... megszokásból 9x fordultam be rossz helyen az ajtón.... (és szerintem még fogok is.)

Itt van egy kis videós szösszenet!